Az utóbbi időben sztrájkoktól, tüntetésektől, pizsamás székházostromtól és prolizástól volt hangos a közélet. A kiváltó ok az úgynevezett „rabszolgatörvény” amellyel szembeni ellenállás - ha nem is mozgatott meg hatalmas tömegeket – új perspektívát mutatott az ellenzéki pártoknak. Azon túl, hogy ellenzéki politikusok korábban elképzelhetetlen formációban próbálták felkorbácsolni és meglovagolni az elégedetlenséget, az eseménysor rávilágított egy fontos ügyre, a dolgozó emberek képviseletének hiányára.

A XX. század második felétől a demokratikus országokban, a korlátozott szavazóréteggel rendelkező rétegpártok helyét átvették az univerzális gyűjtőpártok. A szakirodalom szerint, a gyűjtőpártok célja a rétegpártokkal szemben nem egy társadalmi réteg vagy csoport politikai képviselete, hanem hogy lefedje az egész társadalom igényeit, ezzel maximalizálva a megszerezhető szavazatokat.

A rendszerváltozás után az újjászületett magyar demokrácia pártjai még bizonyos tekintetben rétegpártok voltak, mint például a Kisgazdapárt, Fiatal Demokraták Szövetsége, vagy 1994 után a Szabad Demokraták Szövetsége. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált hogy rétegpártként csak korlátozott lehetőség van a politizálásra. A 2000-es évek elejére a pártrendszer kétoldalúvá alakult, egy bal/szocialista-liberális oldal és egy jobboldali/keresztény-konzervatív oldal alakult ki, amelyet két gyűjtőpárt az MSZP és a Fidesz testesített meg. A kialakult helyzetben egy rétegpártnak minimális volt az esélye akár a parlamentbe bejutni is ezért ez a párttípus teljesen eltűnt a magyar közéletből. A 2010-után átrajzolt politikai térképen megjelenő új pártok is a kor követelményének megfelelően a gyűjtőpárti stratégiát követték, mely stratégiát az átalakított választási rendszer is megkövetelt.

A 2018-as országgyűlési választásokon lezárult egy korszak - vagy más értelmezés szerint elkezdődött egy új - mind a kormánypárti, mind az ellenzéki időszámításban. A választások tanulsága, hogy az ellenzék normál körülmények között nem bír a kormánypárttal és még akkor sem győzhettek volna, ha megvalósult volna a legidealistább összefogás. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenzéki pártok nem tudnak mit mondani a választóknak és nem tudják magukhoz gyűjteni őket. Gyűjtőpártként megbuktak a Fidesszel szemben ezért új, ha úgy tetszik unortodox politizálásra van szükség. Ez pedig a rétegpárttá válás. És hogy kiket képviseljenek?

Van egy olyan társadalmi réteg (a KSH szerint majd 4.5 millió ember) akiknek kizárólagos politikai képviseletét senki nem látja el. Ők a dolgozó emberek.

Meglepő kijelentés következik: a választópolgárok nagy része dolgozik. Ezeknek a keményen, illetve kevésbé keményen dolgozó kis és nagy embereknek nincs képviseletük a közéletben. Igen, vannak szakszervezetek, akik ellátnak bizonyos szintű érdekképviseleti funkciót a munkavállaló nevében, de csak a munkáltatóval szemben. Politikai érdekérvényesítő szervezetük nincs. Ezt ők is tudják, mert jelentős részük, ha a politika kerül szóba azt válaszolja, hogy nem érdekli őket a politika és nem is követik mert úgy érzik, van nekik elég bajuk anélkül is. Azért nem követik a közélet eseményeit, mert nem róluk szól, ezért a dolgozó emberek a kevés rendelkezésre álló szabadidejüket nem a közéleti sárdobálás elemzésével és véleményezésével fogják eltölteni.  Az hogy a választók egy része így viszonyul a közélethez az egy igen súlyos probléma. Azért súlyos, mert rombolja a demokráciába való hitet és megágyaz a populista és indulatokra építő politikai kampányoknak.

Félreértés ne essék a pártok a választókat próbálják képviselni, de legtöbbször olyan megfoghatatlan ügyek mentén, amit a politikával nem foglalkozó emberek ingerküszöbét nem haladja meg. Nem azt állítom hogy aki dolgozik az politikailag semleges, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet hogy nincs a munkavállalóknak kizárólagos pártja pedig igény az viszont volna rá.

Az indulatokra építő Sorosozás és a szintén indulatokra építő korrupciózás mellett kevés szó esik a munkába járó emberek hétköznapi problémáiról. Ha egy párt vagy pártcsoportosulás felvállalná, hogy zászlajára tűzi a munkavállalók ügyét az megbolygathatná a hazai közélet állóvizét. Ugyanis a dolgozó emberek nem értékrendek vagy szimpátia alapján, hanem érdekeik alapján választhatnának pártot, ami sokkal jobb mozgósító erővel bír, mint egy jól megkoreografált kampány. Ha az embereknek valamilyen politikai formáció reális ígéretekkel, mint például kevesebb munkaóra, több védelem a munkáltatóval szemben, több fizetés, képes alternatívát nyújtani, akkor biztos sikerre számíthat. 

Abban igaza van Orbán Viktornak, hogy Magyarország Európa védőbástyája. Ami alattunk van az a vad Balkán, mögöttünk Európa annak minden értékével együtt. Csakhogy a miniszterelnök ebbe a védőbástyába vezette be kézen fogva a törököt.

Az államközi kapcsolatok nem lehetnek akadályozva holmi világnézeti különbségek miatt, főleg akkor, ha két állam egy közös katonai szövetség tagja. Az, hogy a magyar miniszterelnök találkozik a török elnökkel önmagában nem probléma, Merkel, Macron és May is találkozott Erdogannal. Az említett nyugat-európai vezetők az Erdogannal történő találkozás idejére viszont nem alakították át országuk rendvédelmi szerveit politikai rendőrséggé ahogy az történt nálunk. Nem helyes minden rendőri intézkedésnél diktatúrát kiáltani, hiszen a rendőrség az egyedüli szerv  amelyik hivatalosan is használhat erőszakot a törvények betartása érdekében, de hogy a központi költségvetésből fenntartott rendőrséget karhatalomként használják az már aggályos.

Orbán Viktor az MTA épületében fogadta Erdogant, amely alkalomra a felkent ellenálló, Gyurcsány Ferenc és pártja demonstrációt szervezett volna az épület előtti parkolóba. A DK tüntetés az elmúlt hetekben tapasztaltak alapján nem zavart volna sok vizet, azonban nem engedélyezték, viszont egy másikat gyakorlatilag ugyanazon a helyen igen. Ez pedig egy itt élő törökök által szervezett szimpátiatüntetés volt.

Vagy engedni kellet volna mindkettő tüntetést mert elfértek volna az MTA körül, (már a méretük miatt is) vagy mindkettőt betiltani. Azonban ez a kettős mérce, hogy ami tetszik az államnak azt engedik, ami meg nem azt betiltják, az nem egy egészséges demokrácia ismertetőjegye (nem mintha a bottal való csapkodás az volna). Az meg egészen abszurd, hogy a bevándorlásellenes kormány a magyarok helyett a félholdas (nem Jobbikos) zászlót lengető törököknek engedi meg hogy szimpátia tüntethessenek.

Az is abszurd volt, ahogyan a rendőrség legalább 20 fővel és csapatszállító járművekkel biztosította 20 tizenéves hétfő esti bandázását, ugyanolyan buzgósággal mintha csak a bokorból traffipaxoznának a 30-as tábla mögött.

Ahogyan korábban a kínai miniszterelnök látogatása idején a tibeti zászló-tiprás esetében, úgy most is indokolatlan rendőri intézkedésekre került sor azok ellen, akik a török elnök látogatása miatti ellenérzéseiknek kívántak hangot adni. Az igazoltatások és akadályoztatások indokoltságát hivatalosan meg lehet magyarázni, de mindenki számára észrevehető, hogy a cél csak a kicsinyes hatalmaskodás és erőfitogtatás volt az állam részéről.

Ezzel mintha csak az lett volna a szándék, hogy a vendég otthon érezze magát és ugyanolyan „békében” teljen Erdogan látogatása Budapesten, mintha csak Isztambulban lenne, ellentüntetők és kellemetlen újságírói kérdések nélkül. Európát nem sikerült megvédeni mert, ha csak egy napra is de Buda(pest) ismét török város lett.

A Figyelő valahogy megszerezte és nyilvánosságra hozta Volner Jánosnak a Jobbik választókerületi elnökei felé címzett, zárt terjesztésre szánt levelét. A levélben a Jobbik alelnöke, élesen bírálja a pártvezetést, mert az szorosabbra vonná az együttműködést a szerinte liberális és gyakorlatilag politikai hulla LMP-vel.

Volner Jánosnak tapasztalt politikus létére fel kellett volna ismerni, hogy a két párt jelenlegi állapota ellenére egy esetleges együttműködésben igen is van ráció.

Tavasszal EP-képviselő választást tartanak az uniós tagállamokban. A választás fő témája Európa szerte a bevándorlás témaköre lesz. Ahogy egy korábbi posztban írtam a Jobbikról és ahogy Ungár Péter „kiáltványából” az LMP-ről kiderül, mindkettő párt -ha kormányéval nem is megegyező- bevándorlást elutasító kampányt tervez a közelgő EP választásokra. Nem azért, mert Fidesz ügynökök, hanem mert rájöttek csak így lehet súlytalanná tenni azt a témát, amiben a kormány mindig győz. A fő témakörben tehát nem lehet ellentét a Jobbik és az LMP között.

Hazai szinten is jellemző, hogy a részvételi arány alacsonyabb, mint az országgyűlési választásokon. Ez érthető, mert a választóknak teljesen mindegy ki megy Európa Parlamenti képviselőnek, semmilyen hatással nincs az életükre. Az EP-képviselő választás ezért mindig „csak” egy presztízs csata, ami arról szól melyik párt tudja a legjobban mozgósítani választóit.

Ha a jövő tavaszi kampányban a Jobbik és az LMP együttműködik, ami akár egy közös listában is megvalósulhat, talán sikerül az átlagosnál nagyobb mozgósítást elérniük. A Jobbik vidéki és az LMP városi szavazóbázisa egy sikeres mozgósítás esetén megszorongathatja a Fideszt. És akkor mi van? – merülhet fel jogosan a kérdés.

Egy vártnál szorosabb választási eredmény megingathatja a kormánypárt legyőzhetetlenségének mítoszát. Ha a mítosz megdől akkor elvékonyul a kormánypárt védőpajzsa, akkor már nem lehet minden kérdésre azt válaszolni, hogy Soros. A Fidesz elveszítheti a kezdeményező képességét, ami egy bukási spirálhoz vezethet. Ez azonban nem jelenti automatikusan a kormány bukását. Sőt, egy pofon a kormánypártnak ellenzéki szempontból kontraproduktív is lehet, ahogy azt láthattuk tavasszal Hódmezővásárhely után. Egy szoros eredmény azonban mindenképp elég, hogy megkavarja a politika állóvizét, amire ellenzéki pártként a Jobbiknak és az LMP-nek is égető szüksége van, hogy kimozduljanak jelenlegi vert helyzetükből. 

Ha az együttműködés létrejön, (és sikeres lesz) akkor az hosszútávon is megmaradhat a két párt között, lehetőséget nyújtva, hogy létrehozzanak egy olyan ellenzéki erőt, ami képes határozottan elhatárolni magát a balliberális oldaltól, fejtörést okozva ezzel a Fidesz centrális erőteret megalkotó stratégiáinak. A Jobbik és az LMP is azon dolgozik, hogy a fent említettek megvalósuljanak és létrejöjjön a XXI. századi pártok szövetsége.

És hogy mi a baja ezzel Volner Jánosnak? Két lehetőség van. Az egyik, hogy Volner János a magát XXI. századinak nevező Jobbik XX. században ragadt politikusa, aki ideológiai beidegződései miatt nem látja az LMP-vel való együttműködésben a lehetőséget. A Jobbik alelnöke régi vágású politikus, kezdetektől a párt aktív tagja, volt gárdista, aki a néppártosodást még fel tudta dolgozni, de az LMP-vel való együttműködés már neki is sok. A másik lehetőség, hogy ebben az együttműködésben és a Jobbik jövőjében, Volner Jánosnak előreláthatólag nem jut vezető szerep.

Hogy melyik igaz, vagy esetleg van egy harmadik magyarázat azt nem tudom, de az biztos, hogy a Jobbik körüli újabb botrány egyre mélyebbre löki az áprilisban még kormányzásra készülő pártot.

Hiába derült ki, hogy Orbán Viktor magánrepülővel jár focimeccsre és magánjachttal nyaralni, a miniszterelnökről továbbra is minden korrupciós vád lepereg. Aminek a töredékért jobb helyeken kormányok buktak meg, Magyarországon sorozatos kétharmadokhoz vezet. A következő írás ennek a jelenségnek az okát keresi.

A magyar gazdaság stabilan növekszik, mely növekedés három tényező együtt állásának köszönhető; a stabil világgazdasági környezetnek, az EU-s fejlesztési pénzeknek és a kormány ésszerű költekezésének. Orbán Viktor hétfőn felállt a parlamentben és azt mondta, hogy ő eddig is magánrepülővel járt külföldre és ezután is azzal fog. Hogy miért teheti meg ezt a miniszterelnök? Azért mert a táborának is ad, mindenkinek, a maga módján. A nincsteleneknek munkahelyet nem tud adni, de ad nekik közmunkát. A nyugdíjasoknak 13. havi nyugdíjat nem tud adni de ad nekik Erzsébet-utalványt. A családok kapnak adókedvezményt, Mészáros Lőrinc pedig jó sok közmegrendelést. A magyar társadalom ennél nyilván összetettebb, ebből következik, hogy nagyon sok embernek nem jut és van akiktől bizony elvesz.

Van akitől sokat, van akitől kevesebbet, de amikor a kormány elvesz azt nem egyszerre mindenkitől, hanem mindig csak egy kisebb csoporttól, kényesen ügyelve arra, hogy nehogy nagyobb tömeget sértsen meg. Ha úgy alakul, hogy nagyobb tömeget ér sérelem a kormány részéről – lásd netadós tüntetés - akkor rögtön visszakozik.

Hogy lehet az, hogy amiért régen megkövezték volna az urizáló kormánypárti politikusokat mára megszokott jelenséggé vált?

Amikor Gyurcsány Ferenc 2006-ban bejelentette a megszorításokat hiába mondta, hogy nem fog fájni, mindenkinek fájt, még saját szavazóinak is. A mindenkit érintő megszorító csomag volt az, ami a lejtőre lökte Gyurcsány Ferenc és kormánya népszerűségét. Az öszödi-beszéd csak olaj volt a tűzre ami fel is lobbant Budapesten 2006 őszén.

Vajon, ha az öszödi-beszéd nem a megszorítások bejelentése után, hanem a magyar jóléti állam utolsó napjaiban került volna nyilvánosságra akkor is olyan hatással lett volna a hazai politikára? Abban az időszakban amikor majdnem mindenki kapott a sikeresnek hazudott gazdaság gyümölcséből, megállta volna-e a helyét az a magyarázat, hogy ez csak egy igazság beszéd volt? Természetesen a gazdaság akkori állapota és az öszödi beszéd ok-okozati viszonyban áll egymással, de ha a választók nem érezték volna a bőrükön a rekord méretű államháztartási hiányt, akkor is ilyen mértékű népszerűségvesztést könyvelhetett volna el Gyurcsány Ferenc és kormánya?

Ez egy elég szentimentális gondolatmenet, de vajon hasonló gazdasági körülmények között, egy megszorításokkal nyúzott országban felállhatna-e a magyar miniszterelnök, hogy ő csak azért is magánrepülővel fog focimeccsre járni? Persze hogy nem. De mivel a gazdaság valóban növekszik, és ebből a sikerből jut egy kevés a Fidesz-szavazóknak, nem botránkozik meg rajta különösebben egyikük sem. A képlet látszólag egyszerű, a miniszterelnöknek jut magánrepülő a választóknak meg rezsicsökkentés.

A fent említettek miatt a miniszterelnök és a kormánya gyakorlatilag immunis a korrupciós vádakra, és ameddig legalább 2 millió szavazó jobban fog élni mint 8 éve, addig Orbán Viktor magánrepülővel fog Vidi meccsre járni.

"Az Európai Parlament bevándorláspárti többsége el akar hallgattatni minket, mert kerítéssel védjük hazánkat és Európát. Most a határvédelem jogát is el akarják tőlünk venni." 

A kormánypárti médiagépezet beindult és ezzel egy időben a parlamentben is megkezdődött a vita a Sargentini-jelentést elítélő kormánypárti javaslatról, amelynek a végén szavazásra kerül sor. Ez a Fidesz legújabb csapdája, amelybe az ellenzéki pártok ismét tátott szájjal rohannak be, mint abba a bizonyos erdőbe.

A Fidesz 2015-ben a menekültválság idején megnyert egy csatát és minden más politikai szereplő vereséget szenvedett. A menekültek elfogytak, a kerítés felépült, a hazát megvédték. A bevándorlásellenesek győztek a bevándorláspártiak ellen. De a csatának nem lett vége, Orbán Viktor győztes serege nem vonult le harctérről, hanem azóta is ott áll. És amíg megvert ellenségük továbbra is a Fidesz kedvenc csataterén kíván megküzdeni az igazáért, addig mindig vesztesek (bevándorláspártiak) maradnak.

A kormánypárt médiafölényével nem lehet mit kezdeni, az üzeneteket, amelyeket azon keresztül közvetítenek a választók millióihoz jutnak el. Ezen a csatornán már több mint 3 éve azt üzenik folyamatosan, hogy a bevándorlás rossz, de ennek ellenére mégis vannak olyanok, akik bevándorló országgá akarják tenni Magyarországot. Hogy ez igaz vagy nem lényegtelen, az üzenetet akarva akaratlanul mindenki megkapja, mert a lakosság nagy része ki van szolgáltatva a kormányzati propagandának.

A hírek szerint a csata még mindig tart. Az üzenet megint kiment „Ne engedjünk a zsarolásnak. Védjük meg Magyarországot”. Aki ebben a kérdésben ellentétes véleményen van az nem akarja megvédeni Magyarországot. És nem, nem lehet megmagyarázni, hogy nem erről szól. El kell fogadni, hogy a Sargentini-jelentésnek ez az értelmezési kerete, nem lehet rajta változtatni. Akárhányszor egy ellenzéki képviselő megnyilvánul a jelentéssel kapcsolatban csak a kormány állítását igazolja, hogy tényleg van itt olyan, aki Magyarország ellen tevékenykedik. Ebben a csapdában minél inkább vergődik az ellenzék annál mélyebbre kerül a kormánypropaganda mocsarában.

A parlament szavazni fog és aki majd nem ítéli el a jelentést, az a kormánypárti értelmezés szerint Magyarország ellen van, amiről a propagandának köszönhetően mindenki tudni fog. Ha az ellenzék asszisztál a kormány terveihez megint a vesztes (bevándorláspárti) oldalon fogja találni magát. Ha jót akarnak maguknak Sargentini-jelentést el kell felejteniük.

Az LMP 2014-ben nagyot kockáztatott azzal, hogy  nem csatlakozott az Összefogáshoz, de hosszabb távon így jártak jól, önállóan bejutottak a parlamentbe és folytathatták külön utas politikájukat. A következő ciklusban a közvélemény kutatások alapján a parlamenti bejutási küszöb környékén stagnált a párt népszerűsége, belső problémáknak nyoma sem volt. Schiffer András visszavonulása a politizálástól azonban felborította az LMP-n belüli erőviszonyokat. Utólag visszanézve és főleg Sallai R. Benedek kirohanásainak megértésével világossá válik, hogy mi okozta később a párton belüli ellentéteket.

Minden konfliktus forrása Szél Bernadett miniszterelnöki ambíciója volt. A tétet megemelve radikálisan szakított az LMP korábbi stratégiájával és ebben támogatója volt a másik társelnök Hadházy Ákos is. Hogy Szél Bernadett miniszterelnök jelöltsége már akkor is sértette e a párt tagságának egy részét azt nem tudni, azonban amikor az LMP kampánya gyakorlatilag egyszemélyes kampánnyá változott az már biztos konfliktusforrás volt, ahogy Sallai legutóbbi facebookos leveléből tudjuk. A kampány nem sikerült jól, ráadásul problémáikat tetézte, hogy a korábbi harcostárs, Karácsony Gergely mentőövet dobott az MSZP-nek és elvállalta a listavezető szerepét, ezzel elfoglalva az LMP által betölteni kívánt teret.

A párt nem tehetett mást folytatták a kampányt, mert egy visszalépés totális bukást jelentett volna, mivel már hónapokkal korábban megemelték a tétet Szél Bernadett miniszterelnök jelöltségével. Az LMP nyomás alá került, mert a választási rendszer adottságai miatt csak egy ellenzéki jelöltnek volt esélye a Fidesz-KDNP-s jelöltekkel szemben. A baloldali ellenzéki pártok lassan megállapodtak a koordinált jelöltállításban és az LMP hirtelen vert helyzetben találta magát. Más ellenzéki jelöltek mellett nem volt esélye mandátumokat nyerni, ami nélkül nehéz lett volna kormányt alakítani, a visszalépések pedig ugyan e miatt szóba sem kerülhettek. A párton lévő nyomást növelte, hogy a baloldalon már a választás előtt bűnbaknak kiáltották ki, mert nem vett részt a koordinált jelölt indításban.

Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy hiba volt miniszterelnök-jelöltet állítani. A feszültséget fokozta, hogy Szél Bernadett a párt kongresszusi határozat ellenére tárgyalni kezdet a visszalépésekről. A viszony elmérgesedett a tagság és a vezetés között, az LMP léket kapott álomhajóján pedig egymásnak esett mindenki, egyelőre még csak zárt ajtók mögött. A választások után a két tábor egymást hibáztathatta, hogy nem sikerült jó eredményt elérni, ráadásul az LMP lett a bűnbak a Fideszes kétharmadért is.  A konfliktusokat viszont már nem lehetett zárt ajtók mögött tartani, a párt április óta csak a botrányaival tudja felhívni magára a figyelmet. Ahogy Sallai R. Benedek felborította Hadházy Ákost, úgy borult fel végleg valami az LMP-ben.

Szombaton tartották a Jobbik XX. kongresszusát, ahol a megjelent tagok egyhangúan elfogadták a párt új programját, a Nemzeti Ellenállás Kiáltványát. A kongresszust követően a Jobbik frakcióvezetője Gyöngyösi Márton és a párt elnöke Sneider Tamás sajtótájékoztató keretében bejelentették, hogy a Jobbik mostantól egy biztonságos, szabad és igazságos országért küzdő nemzeti ellenállás (úgy tűnik az ellenállás lesz az ősz ellenzéki hivó szava).

Egyfajta előzetesként megtudhattuk azt is, hogy a Jobbik EP képviselő választási kampányának középpontjában a migrációval szembeni küzdelem, szociális kérdések, mint az elszegényedés és a demográfiai problémák, illetve határon túli magyarság ügye áll majd.

Első hallásra semmi új nincs a nap alatt, de ha jobban megnézzük láthatjuk, hogy a Jobbik stratégiát váltott. A pártnak parlamentbe kerülése óta problémát okoz, hogy a Fidesz előszeretettel nyúl Jobbikos témakörökhöz, ezzel kifogja a szelet a párt vitorlájából és súlytalanná teszi mondanivalójukat. Hogy ezt elkerüljék a Jobbik az elmúlt években arra törekedett, hogy megkülönböztesse magát a Fidesztől, amelyre legjobb példa az országgyűlési választás „Ők-Mi” kampánya. Az üzenet leegyszerűsítve annyi volt: „mi vagyunk a nem-Fidesz”. A címbéli hasonlatnál maradva a párt távolsági harcot vívott, amiben viszont a Fidesz a legjobb.

Hogy mi a közéleti távolsági harc? A Fidesz a 90-es évek óta törekszik arra, hogy saját magát, és saját táborát jól láthatóan megkülönböztesse és egy hatalmas árokkal elválassza a többi politikai szereplőtől. A kormánypárt közhelyesen szólva mindig ellenségképet kreál magának, az értelmezésükben csak jók és rosszak vannak, valaki vagy barát vagy ellenség. Ez a folyamatos markáns megkülönböztetés egyben tartja a tábort, az ellenfeleket pedig távol. És ha az ellenség megvan a Fidesz szuper fegyvere, a kormánypárti médiatüzérség minden látható célt képes elpusztítani. Ellenséget pedig mindig tudnak találni és Orbán Viktor is kész bármikor csatába menni a „rosszak” ellen, hogy az egyre jobban gyarapodó táborának hős védelmezőjeként tetszeleghessen. Utólag megállapítható, hogy akaratlanul is, de a Jobbik „Ők-Mi” kampánya csak asszisztált ehhez a Fideszes stratégiához azzal, hogy igyekeztek minél messzebbre pozícionálni magukat a kormánypárttól.

A szombaton meghirdetett új program azért jelent változást, mert az gyakorlatilag a kormánypárti kommunikációs stratégia konszolidált változata. A Jobbik már nem akar „nem-Fidesz” lenni. A párt stratégái felismerhették, hogy Fidesz hatalmas médiafölénye miatt közbeszéd tematizálásra csak a kormánypártoknak van lehetőségük, ezért minden más tematizációs kísérlet eredménytelen. Ezért most egy olyan stratégia látszik körvonalazódni amelyben a Jobbik ahelyett, hogy új témákat hozna be a közbeszédbe, a kormánypárt által felhozott -egyébként korábban Jobbikos - témakörökben kívánja felvenni a küzdelmet. Ilyen témák a migráció és demográfiai problémák.

A migráció és a demográfiai problémák klasszikus Jobbikos témák. A Jobbik nagy lehetősége volt a 2015-ös menekültválság, azonban az akkor éppen néppártosodásba kezdő párt nem tudta helyzeti előnyét kihasználni, annak ellenére hogy a déli határzár ötlete eredetileg Jobbikos ötlet volt. A határozott álláspont hiányzott a párt részéről, akkor nem mertek radikálisak lenni amikor szükség lett volna rá. A kormánypárti kommunikáció ismét felosztotta a közélet szereplőit  a jókra és a rosszak, a példánál maradva, bevándorláspárti és bevándorlásellenes oldalra. A Jobbik kormánypárti szempontból a "rosszak" oldalára került és ez máig meghatározza a közéleti erőviszonyokat. A kormány most újra Jobbikos témához nyúl.

Hamarosan érkezik az újabb nemzeti konzultáció, ami a demográfiai helyzetről fog szólni. Az, hogy a kormány nemzeti konzultációt indít jelzi, hogy a téma hosszabb távon meg fogja határozni a kormányzati kommunikációt, ahogyan azt láthattuk bevándorlásról és a Soros-tervről szóló konzultációk esetében.

A Jobbik elfogadta, hogy a közbeszédet nem tudják tematizálni ezért közel megy a Fideszhez, álláspontja a jövőben valószínűleg csak egy árnyalattal fog különbözni a kormányoldalétól. Emiatt, a hadászati példánál maradva, a kormánypárti média nehéztüzérsége tiszta egyértelmű cél híján, kevésbé lesz hatékony, itt most bizony közelharc lesz. 

Gyurcsány Ferenc igazán előkelő helyzetben találta magát a tavaszi országgyűlési választások után. Kígyók ide vagy oda, de az ellenzéki pártok harakirije után már csak az ő egyszemélyes pártja áll stabilan, legalábbis annyira, amennyire a még mindig ambiciózus exminiszterelnök-pártelnök támasztani tudja a pulpitust. Láthatóan ő is tudatában van kivételezett helyzetének és élni is kíván vele.

Gyurcsány Ferenc színészi és előadói képességei mindenki számára ismertek. Habár egy volt miniszterelnök politikai aktivitása mindig egyértelmű célt szolgál, a visszatérése óta eddig mégsem tört még nyíltan a hatalom felé. 2014-ben az Összefogás tagjaként, de nem vezéreként tért vissza a parlamentbe majd 4 éven mindent megtett már-már komolytalan szerepekbe bújva, hogy mindig észrevehető legyen. Talán ennek (is) köszönhetően 2018-ban saját erőből bejutott a parlamentbe és Orbán Viktor után ő lehetett a legelégedettebb saját és pártja teljesítményével még akkor is, ha ezt érthető okok miatt nem hangoztatta.    

A választások után a baloldal összezuhant amit türelmesen pókerarccal végignézett, hogy aztán a nyári uborkaszezon után mindenkinek a tudomására hozza, ő bizony visszaveszi a baloldal gazdátlan, viharvert zászlóját. (Talán Karácsony Gergelytől? Esetleg Molnár Gyulától? Volt még valaki?)

Ahogy a hazai politikai élet őszi szezonja elkezdődött Gyurcsány Ferenc is aktivizálta magát, nem kicsit nagyon is. Hívei számára meghirdette az utcai ellenállást míg ő maga a parlamenten belül lendült támadásba. Személyeskedő szóváltása a miniszterelnökkel és az utcára szervezett komédiába illő tüntetések azonban nem rengették meg a kormányt. De nem is ez volt a cél. A cél az volt, hogy baloldali ellenzéki kollégái és főleg azok választói előtt cselekvő ellenzéki politikusnak mutassa magát, amivel kitűnhet a jelenlegi ellenzéki semmitevésből. 

Gyurcsány Ferenc kitart ellenállási mozgalma mellett, annak ellenére, hogy a kis létszámú tüntetések egyáltalán nem fogják a kormány bukását okozni. Azonban azzal, hogy folyamatosan utcán van ő az, aki az ellenzéki oldalon kezdeményező pozícióban van, ő az, akihez lehet csatlakozni, ha valaki elégedetlen a kormánnyal. És ha a közeljövőben valamilyen előre nem látott ok miatt igény lenne egy nagyobb kormányellenes tüntetésre, Gyurcsány Ferenc mondhatja, hogy „mi itt vagyunk, csatlakozzatok!”. A közbeszéd tematizálásra nincs lehetősége, de baloldali térfél kezdeményezőjeként előnyben van más ellenzéki pártokhoz vagy mozgalmakhoz képest.

A DK ellenállási mozgalmának célja a területfoglalás a szó minden értelmében. Gyurcsány Ferenc el akarja foglalni az utcát, hogy ha valaki tüntetni akar a kormány ellen azt csak vele, az ő zászlaja alatt tehesse meg. Az utca mellett pedig el akarja foglalni a baloldali térfelet, pontosabban megszerezni a baloldali ellenzéki szavazókat. Azt még nem állíthatjuk, hogy újra Gyurcsány Ferenc a baloldal vezére, de láthatóan egyre közelebb kerül ehhez, ráadásul külső segítségre is számíthat. A segítséget pedig meglepő módon nem nyugatról kapja, hanem politikai ellenségeitől.

A kormánypártok egyértelmű szándéka Gyurcsány Ferencet állítani az ellenpólusra, mint politikai madárijesztőt, hogy jelenlétével emlékeztesse a választókat, ha Orbán Viktor valamilyen módon távozik, akkor Gyurcsány Ferenc váltja és akkor majd elveszi a rezsicsökkentést és migránsokat telepít minden család nappalijába. A Fidesz meg fogja tenni azt a szívességet a DK-nak hogy Gyurcsányt reális fenyegetésként kezelik.

Lehet hogy hamarosan megint eljuthatunk oda, hogy Orbán vagy Gyurcsány? Tessék majd választani!

Várhatóan egy év múlva főpolgármester választás lesz Budapesten. Az ellenzéki pártok a tavaszi országgyűlési választások óta továbbra is csak kábultan támolyognak a közéleti szorítóban.

Bár a hivatalos bejelentés még várat magára, Tarlós István indulása gyakorlatilag biztossá vált a jövő évi főpolgármester választáson. Aki Tarlós István kihívója szeretne lenni az máris lépéshátrányba került, függetlenül attól, hogy lesz-e közös ellenzéki főpolgármester jelölt vagy sem.

Tarlós István újra indulása egyáltalán nem volt biztos és azt ezt övező bizonytalanság komoly támadási felületet nyújthatott volna az ellenzéknek, de nem éltek a felkínált lehetőséggel. Pedig az ellenzéknek lett volna ideje felépíteni egy jelöltet. Egy olyan jelöltet, aki rendelkezik valami konkrét mondanivalóval a budapestiek számára, hogy ne csak annyit jelentsen az ellenzékre adott x, hogy „nem a Fideszre szavaztam”.

Ha az ellenzék tudatosan elkezdett volna készülni a főpolgármester választásra, ha lett volna valaki, aki Tarlós István újra indulását övező bizonytalanságot kihasználva hivatalosan bejelentkezik a főpolgármesteri pozícióra az lépéskényszerbe hozhatta volna a kormányoldalt. Ezzel akár negatívan befolyásolhatta volna a kormányfő és a főpolgármester közötti tárgyalásokat az újraindulást illetően, azonban a megállapodásukat semmilyen külső tényező nem nehezítette meg.

A kormány és a fővárosi vezetés között köztudottan nehézkes az együttműködés, amelyen nem változtatott az a tény sem, hogy Lázár János távozott a kormányból. A kormány által Budapest számára nyújtott fejlesztési pénzek nagysága állandó konfliktusforrás volt az elmúlt években, amely során a személyeskedő megjegyzésekkel tarkított szóváltásokra is sor került a főpolgármester és a volt kancelláriaminiszter között. Ez szintén egy olyan lehetőség volt, amit az ellenzék nem tudott kihasználni vagy nem akart, vagy egyszerűen eszébe sem jutott.

Habár napjainkra a politika erősen perszonalizáltá vált, és sokkal inkább adott politikus személyisége határozza meg a politikai irányvonalat, nem lehet figyelmen kívül hagyni a mondanivaló fontosságát, amiből az elmúlt években nem sok volt ellenzéki részről. Miközben a kormánypártok felépítettek egy komplett alternatív valóságot, az ellenzéki pártok a napi ügyeket sem tudják értelmezési keretbe foglalni, és ez nem a kormánymédia túlsúlya miatt van így.

Az, hogy „lopnak de mi leváltjuk!” és a „demokráciát!” az nem mondanivaló, amire bizonyíték a három 2/3. Ennél kis túlzással az is jobb lenne, ha valaki azzal kampányolna, hogy ő bizony babakékre festi az összes járdát Budapesten mert az szép szín, akkor legalább a választók is tudnák hogy mit várjanak az adott jelölttől. Jelenleg azonban úgy néz ki, hogy szokásos ellenzéki casting során - ahol most épp főpolgármester-jelöltet keresnek - a régi jól ismert hívószavak fogják kitölteni az ellenzéki magyarázkodást, amit majd utólag kampánynak neveznek.

Persze egy évvel a választás előtt még korai temetni az ellenzéket, de jelenleg apró jelét sem látni a változásnak.