Az utóbbi időben sztrájkoktól, tüntetésektől, pizsamás székházostromtól és prolizástól volt hangos a közélet. A kiváltó ok az úgynevezett „rabszolgatörvény” amellyel szembeni ellenállás - ha nem is mozgatott meg hatalmas tömegeket – új perspektívát mutatott az ellenzéki pártoknak. Azon túl, hogy ellenzéki politikusok korábban elképzelhetetlen formációban próbálták felkorbácsolni és meglovagolni az elégedetlenséget, az eseménysor rávilágított egy fontos ügyre, a dolgozó emberek képviseletének hiányára.
A XX. század második felétől a demokratikus országokban, a korlátozott szavazóréteggel rendelkező rétegpártok helyét átvették az univerzális gyűjtőpártok. A szakirodalom szerint, a gyűjtőpártok célja a rétegpártokkal szemben nem egy társadalmi réteg vagy csoport politikai képviselete, hanem hogy lefedje az egész társadalom igényeit, ezzel maximalizálva a megszerezhető szavazatokat.
A rendszerváltozás után az újjászületett magyar demokrácia pártjai még bizonyos tekintetben rétegpártok voltak, mint például a Kisgazdapárt, Fiatal Demokraták Szövetsége, vagy 1994 után a Szabad Demokraták Szövetsége. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált hogy rétegpártként csak korlátozott lehetőség van a politizálásra. A 2000-es évek elejére a pártrendszer kétoldalúvá alakult, egy bal/szocialista-liberális oldal és egy jobboldali/keresztény-konzervatív oldal alakult ki, amelyet két gyűjtőpárt az MSZP és a Fidesz testesített meg. A kialakult helyzetben egy rétegpártnak minimális volt az esélye akár a parlamentbe bejutni is ezért ez a párttípus teljesen eltűnt a magyar közéletből. A 2010-után átrajzolt politikai térképen megjelenő új pártok is a kor követelményének megfelelően a gyűjtőpárti stratégiát követték, mely stratégiát az átalakított választási rendszer is megkövetelt.
A 2018-as országgyűlési választásokon lezárult egy korszak - vagy más értelmezés szerint elkezdődött egy új - mind a kormánypárti, mind az ellenzéki időszámításban. A választások tanulsága, hogy az ellenzék normál körülmények között nem bír a kormánypárttal és még akkor sem győzhettek volna, ha megvalósult volna a legidealistább összefogás. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenzéki pártok nem tudnak mit mondani a választóknak és nem tudják magukhoz gyűjteni őket. Gyűjtőpártként megbuktak a Fidesszel szemben ezért új, ha úgy tetszik unortodox politizálásra van szükség. Ez pedig a rétegpárttá válás. És hogy kiket képviseljenek?
Van egy olyan társadalmi réteg (a KSH szerint majd 4.5 millió ember) akiknek kizárólagos politikai képviseletét senki nem látja el. Ők a dolgozó emberek.
Meglepő kijelentés következik: a választópolgárok nagy része dolgozik. Ezeknek a keményen, illetve kevésbé keményen dolgozó kis és nagy embereknek nincs képviseletük a közéletben. Igen, vannak szakszervezetek, akik ellátnak bizonyos szintű érdekképviseleti funkciót a munkavállaló nevében, de csak a munkáltatóval szemben. Politikai érdekérvényesítő szervezetük nincs. Ezt ők is tudják, mert jelentős részük, ha a politika kerül szóba azt válaszolja, hogy nem érdekli őket a politika és nem is követik mert úgy érzik, van nekik elég bajuk anélkül is. Azért nem követik a közélet eseményeit, mert nem róluk szól, ezért a dolgozó emberek a kevés rendelkezésre álló szabadidejüket nem a közéleti sárdobálás elemzésével és véleményezésével fogják eltölteni. Az hogy a választók egy része így viszonyul a közélethez az egy igen súlyos probléma. Azért súlyos, mert rombolja a demokráciába való hitet és megágyaz a populista és indulatokra építő politikai kampányoknak.
Félreértés ne essék a pártok a választókat próbálják képviselni, de legtöbbször olyan megfoghatatlan ügyek mentén, amit a politikával nem foglalkozó emberek ingerküszöbét nem haladja meg. Nem azt állítom hogy aki dolgozik az politikailag semleges, csupán arra szeretném felhívni a figyelmet hogy nincs a munkavállalóknak kizárólagos pártja pedig igény az viszont volna rá.
Az indulatokra építő Sorosozás és a szintén indulatokra építő korrupciózás mellett kevés szó esik a munkába járó emberek hétköznapi problémáiról. Ha egy párt vagy pártcsoportosulás felvállalná, hogy zászlajára tűzi a munkavállalók ügyét az megbolygathatná a hazai közélet állóvizét. Ugyanis a dolgozó emberek nem értékrendek vagy szimpátia alapján, hanem érdekeik alapján választhatnának pártot, ami sokkal jobb mozgósító erővel bír, mint egy jól megkoreografált kampány. Ha az embereknek valamilyen politikai formáció reális ígéretekkel, mint például kevesebb munkaóra, több védelem a munkáltatóval szemben, több fizetés, képes alternatívát nyújtani, akkor biztos sikerre számíthat.
